Meséljek? Mit? Hiszen én nem tudok mesét mondani. Az én történeteim nem elalvás előttre valók.

Hát jó, legyen.

          Ez még egészen kiskoromban történt. Akkoriban nem volt szokás nyaralni járni. A legtöbb barátnőmet a nagyszüleihez küldték, de ugye mi velük laktunk, úgyhogy ez sem jöhetett szóba. A barátnőmmel jártunk a tóra, úristen, még most is emlékszem arra a jellegzetes zápszagra, olyan kénes, fojtogató. A poshadó víz szaga. Minket persze nem zavart. A bokorban guggoltunk, de vagy órákon át, hogy lássuk mit csinálnak a nagy fiúk. Emlékszem, nekem legjobban a Béla tetszett. Olyan egészen alabástromszín bőre volt, percek alatt rákvörösre égett a napon. Meg sokat kergetőztünk, meg játszottunk is. Egyszer átszöktünk a városba. Anyám egész beleőrült, pedig csak pár órára léptünk meg.

          A Zsuzsikával jártunk össze folyton. Aztán ők messze költöztek. Nem csak ők, anyámék is fontolgatták, meg minden felnőtt erről beszélt. Emlékszem, délutánonként a nők üléseztek a konyhánkban, komoly arccal kortyintgattak a kávéscsészéjükből, aztán amint meglátták, hogy hallgatózom, rögtön bevágták előttem az ajtót.

Szóval a nyár végére magányos maradtam. Üresen álltak a házak az utcánkban, szép lassan távoztak az emberek, gyakran az éj leple alatt. Olyan csendes lett minden. Nagyon zavaró volt, hogy kedve támadt az embernek ordítani vagy táncolni vagy tényleg bármit, csak ez a fojtogató csend ne lett volna. Egészen a torkunkra égett. Suttogni kezdtünk, meg lábujjhegyen járni. Ha kiléptünk az utcára, nem szóltunk egymáshoz, gyorsan tettük a dolgunkat. De ritkán is mozdultunk ki. Magunkra zártuk az ajtót jó korán. Apám nem járt el többet esténként, jóhogy, anyám nem is engedte volna. Még az ablakokat is mindig be kellett reteszelni, egész forróság lett estére. Augusztusban valódi katlanná vált a ház.

          Gyakran csak feküdtem éjszakánként, a dunyha rámnehezedt. Elgémberedve bámultam a plafont. Nem szerettem a sötétet, de nem szabadott lámpát gyújtani. A mandulafa ágai nekikoppantak az ablaknak, ahogy fútt a szél. Karistolta az üveget, hogy beleborzongott az ember háta. Nem tudtam, hogy képzelődöm-e. Élénk táncba kezdtek a fekete foltok a plafonon, kergetőztek, az árnyak, süvített a szél, szörnyek rohangáltak, pacacár nagyra nyitotta az ocsmány, bűzös száját, megremegett a plafon, beleremegett az ágy. Aztán füst mardosta a torkomat. Erre riadtam fel. Nem éreztem kezemet lábomat. Szorított a dunyha. Homályos volt minden, és nagyon meleg volt a kisszobában, lehetetlen volt megmaradni, nagyon féltem, annyira féltem, hogy moccanni sem ertem, pedig alig kaptam levegőt, de inkább csak nyeldekeltem a sötétben. Az ablak alatt izzott a mandulafa, a lángjai megvilágították a fiúk arcát. Ilyen piros sálat hordtak mind a nyakukban, meg fehér trikót. Valami furcsa nyelven kántáltak, ahogy próbálták betörni az ablakot. Emlékszem arra az éles rikácsolásra, olyan jó ritmusa volt, lüktetett, beleitta magát az ember agyába, visszhangzott tőle a fejem. Még hallottam az üvegcserepek koppanását, meg ahogy berontanak az ajtónkon. Apám felbőszült hőkölésére, meg anyámra, ahogy csitítgatja az öcsém. Tompa puffanásokra, meg a nevetésükre, ahogy körbejárják a házat, a jóleső mormogásukra, ahogy egyesével törik fel a szobák ajtaját, aztán a csendes neszezésre. Engem hagytak utoljára. Az volt a szerencsém. A lángokra felfigyeltek a városházán, kiküldtek pár embert. A kapitány köpcös kis férfi volt, amolyan kéjenc. Ha izgalomba jött, a bajszát pödörgette. Hát most volt rá oka bőven. A fiúk egytől egyig komoly, gazdag családokból származtak. Bármit megtehettek.

          Én akkor elájultam. A szirénázásra emlékszem, azzal vége. A kórházban riadtam fel. A hajam megpörkölődött. A hasamon szúrt a kötés. Meg lehetett kopogtatni, olyan kemény volt. Az orvos annyira szégyenlős volt, hogy inkább a főnővért küldte be. Tőle úgy értesültem, anyám vacsora után égve hagyta az egyik fazék alatt a gázrózsát. Aztán ez okozta a bajt. A családomról nem tudok többet, azóta egyiküket sem láttam, csak álmaimban.

Kozma Leila

Két videó is készült a Woyzeck etűdök előadáshoz.

Ez nem borsó: 

Woyzeck ajánló:

Vasárnap öttől újra Woyzeck etűdök előadás!

Szereplők:

Brozsek Nikolett, Dávid Júlia, Deli Szofia, Fülöp Tamás, Gárdonyi Fanni, Hrisztov Toma, Janzsó András, Puskás Réka, Szilágyi Dia, Thieser Anna, Tolnai Klári, Törley-Havas Sára, Vég Zsuzsanna, Vida Bernadett, Wrochna Fanni

Dömölky Dani előadásfotói itt.

Hétvégén bemutató!

Varga Nóra a Woyzeckről

Boncolás? Vagy csak kísérlet? Ez a Woyzeck. Tehetetlen muslincák a nagyító alatt, természetesen az ideális megvilágításban, éles, szinte velőig hatoló fényben. Megfigyelés alatti kísérleti lények magatehetetlen vergődése. Nem ők irányítanak, ők csak a szerencsétlen delikvensek, valakinek a játékszerei. De kinek? A hatalomnak? A sorsnak? A háborúnak? Saját tehetetlenségüknek?

Büchner befejezetlen darabja mestermű – ezt igazolja az is, hogy a zseniális színházcsináló Artaud csak ezt a szöveget tartja drámai műnek. A társulat színészileg azonos szinten mozog, nem üt ki senki. Jól összeszokott csapat, tapasztalt „rókák” már (és ha nem is ez egy cseppet sem ütközik ki): ehhez méltóan precízen összerakott, árnyalt munka Keresztes Tamástól Woyzeck, a főhős, az egyre lejjebb csúszó borbély karaktere.  Nem érzünk együtt vele, csak a szánalom, düh és döbbenet jól felépített triumvirátusa marad. Nagy Ervin tréfás szerepe épp oly részletesen kimunkált, mint Kovács Lehel katonájáé , Elek Ferenc bolondjáé vagy Kiss Eszter asszonyáé. Könnyedén és jól játszanak a mozgás által keltett illúzióval. Erőlködés nélkül emelgetik, tartják egymást.

Természetesen az összes szerep megformálása mögött ott érezzük az általában mély lélekelemző munkáiról és kemény színésztrenírozásáról ismert Ascher Tamás rendezőt. A mozgás (sokszor kontaktmozgásos) elemeket a zene hívja életre. Meghatározó Tom Waits munkája, jelenléte, beágyazása. A zenész kifinomult, a szereplők különleges ösztönlény létét hangsúlyozó zenét írt Robert Wilson felkérésére. Művét nem engedte magyar szöveggel prezentálni a színpadon. Eleinte kissé nehéz ráhangolódni a színpad felett elterpeszkedő nagy fekete tábla „igéjének” – Szálinger Balázs munkája – olvasására, és párhuzamosan a jelenet minden momentumának figyelemmel követésére. Ez később már nem okoz problémát, bár felmerül a kérdés: mennyi minden veszik el a holt időben, míg kapkodjuk a fejünket, hogy elkapjuk a megfelelő pillanatokat? A zene felerősíti a darab mondanivalóját, új szintre emeli. A rendezői jobb díszlet-emeletén elrejtett zenekar szép munkát végez. A szereplők állják a sarat, sőt még a csillámpapírt is, ám a dalok többségének elején érezhető egy minimális hangi elbizonytalanodás. Ez csak rutin kérdése és abszolút megbocsátható egy olyan színház esetében, aminek nem feltétlenül a zenés produkciók képzik a profilját.

A színdarab és az értelmezés komplexitásához erősen hozzájárulnak Szakács Györgyi egyszerű, ám alaposan kidolgozott jelmezei és Khell Zsolt fémszekrényes, rozsdahatású díszlete. Egy brutális korróziós folyamatnak vagyunk szemlélői, erre utal a díszlet minden eleme.
Marie (a szép és összetett játékot elénk táró Jordán Adél, akinek az éneklésénél egy pillanat bizonytalanságot sem érezni) egy papír dobozban „tartja” gyermekét. A színpadkép zegzugos, mindenhol lukak, férőhelyek, rácsok. Ez ellentmondásos: vajon van kiút, vagy be vagyunk zárva? A díszlet és a jelmezek koszos hatást keltenek, ez egy mocskos világ. Szakács Györgyi – aki Khell Zsolt mellett Ascher Tamás állandó munkatársának számít – ötletesen, néhol egészen merészen játszik a színekkel, stílusokkal. A legemlékezetesebb példák erre Marie és az Ezreddobos vészjóslóan vörös kombinációja, vagy a Doktor (Fekete Ernő) őrült tudós köpenye, szemüvege, műtős sapkája.

Miután Woyzeck már nem kontrollálja saját cselekedeteit és a borsó rátelepszik az idegrendszerére, ösztönlénnyé válik, aki teljesen kiszolgáltatott, akár egy állat, egy majom, aki bambán bámulja saját tükörképét.

A kérdés csak az: vajon ki néz vissza ránk?

LABIRINTUS 
 

A Katona József Színház ifjúsági programjának bemutatója a Cigányok című előadáshoz kapcsolódóan 
 

Szereplők: Antal Bálint, Bajári Alexandra, Bense Alexandra, Bod Petra, Bódi Zsófi, Budai-Papp Ágnes, Iritz Bori, Kozma Leila, Laska Brigitta, Mező Borbála, Schillinger Viktória, Szalontai Viktória, Székely Kristóf, Tóth Tamás, Várhegyi Barbara, Zsákai László 
 

Foglalkozásvezetők: Kiss Eszter, Kovács Lehel, Végh Ildikó 

Asszisztens: Hodászi Ádám 

Bemutató: 2012. február 18.

Fotók itt.     És itt.

"Meséljek? Mit? Hiszen én nem tudok mesét mondani. Az én történeteim nem elalvás előttre valók....

A nyár végére magányos maradtam. Üresen álltak a házak az utcánkban, szép lassan távoztak az emberek, gyakran az éj leple alatt. Olyan csendes lett minden. Nagyon zavaró volt, hogy kedve támadt az embernek ordítani vagy táncolni vagy tényleg bármit, csak ez a fojtogató csend ne lett volna. Egészen a torkunkra égett. Suttogni kezdtünk, meg lábujjhegyen járni. Ha kiléptünk az utcára, nem szóltunk egymáshoz, gyorsan tettük a dolgunkat. De ritkán is mozdultunk ki. Magunkra zártuk az ajtót jó korán." 

Kozma Leila

A délutáni Dilettánsok szövegösszemondó próbája előtt   Máté Gábo r  a Katona klubban járt. Mesélt a színház múltjáról, szó esett a komédia és más könnyedebb műfajokról, a zene szerepéről a Katonás darabokban, valamint a színház társadalmi szerepvállalásáról. Szóba került az Új Színház ügye is. Ahogy a beszélgetés oldódott, a srácok egyre több kérdést tettek fel, főként a Cigányok című előadás érdekelte őket. Gábor januárban újra bejön valamelyik foglalkozásra, mivel maradtak még a srácokban kérdések.

Annyi minden történt az utóbbi hetekben a Katona klubban, hogy még nem volt időnk megszámolni hány iskolából jönnek a srácok. Alakulnak a csoportok, összesen 76-an vagyunk. A csapat nagy részével a Woyzeckkel dolgozunk. Fotók itt. Rengeteg ötletet mesélünk egymásnak az ismerkedés közben, sok kép, zene, szöveg ugrik be.

A képeket itt tudjátok megnézni. 

Itt pedig néhány zene:

Kioszto  ttuk a színház társulatának a Hamlet szerepeit. :)